Pontosan emlékszem arra a pillanatra. Mintha tegnap lett volna. Ültem a rendelőben és újságot olvastam. Egy pszichológiai cikk volt a nárcisztikus emberekről és azon belül is arról szólt, hogy milyen egy olyan kapcsolatban élni, ahol az egyik fél nárcisztikus. Sosem hallottam még ezt a szót azelőtt, nárcisztikus. Olvasás közben megszűnt a külvilág. Mondatról mondatra fagytam le. Az a “hűbazdmeg” erzés. Olvasom tovább, nem is hallom, hogy engem szólítanak. Bakker….neeeem. Én egy nárcisztikus emberrel éltem évekig. Akkor kezdett összeállni. A megannyi kérdésre csak úgy röpködtek a fejemben a válaszok. Na….lesz miről beszélgetni a pszichológusommal.
Egy hölgy kocogtatta meg a vállamat, hogy nem én vagyok-e a hívott személy? Ránéztem, látta, hogy potyognak a könnyeim. Mondtam a nevemet, bekísért a rendelőbe. Azt hittem, hogy már nem lesz miről beszélgetni az ülésen, hát mindig nagyot tévedek. Elmeséltem neki, hogy mi történt az elmúlt kb. 10 percben, majd jöttek a gyomorszájon vágó kérdések. Mert hát pszichológushoz nem azért jár az ember lánya, hogy jót mulasson, mint egy vígjátékon. Itt belül zajlik a gyúrás. Gyúrunk és még mindig gyúrunk vazze. Nem lesz már elég?? Hát nem látja, hogy nem bírom abbahagyni a sírást??? Aztán valahogy megnyugszom, ne kérdezd, hogy hogy csinálja, egyszerűen kurva jó pszichológus, sosem jövök el zaklatottan.
Szóval egy rendelőben egy cikket olvasva jöttem rá, hogy én egy nárcisztikus, agresszív (sosem fizikailag bántott, hanem lelkileg) férfival éltem együtt, aki:
Ha azt hallod évekig, hogy te mennyire csúnya lettél, már nem vagy olyan vékony, mint amikor megismerkedtél a másikkal, akkor elhiszed, hogy nem kellhetsz másnak.
Végül úgy lett vége a se veled se nélküled kapcsolatunknak, hogy jött egy harmadik személy, becsajozott. A szakítás is övön auli ütés volt. Nem is maga a szakítás, hanem az, ahogy ezt közölte és bánt velem. Akkoris porig alázott, hogy minden az én hibám, miattam lett vége és akivel összejött, sokkal jobb, mint én, sokkal szebb és okosabb. Szóval egy nagy nullának éreztem magamat. Csúnya az arcom, nem olyan, mint 10 évvel ezelőtt, amikor megismert.
Egyik napról a másikra ott voltam egyedül a nagyvilágban, körülöttem a bőröndök, a lakásban csend, pánikroham tört rám, nem kaptam levegőt. Azt sem tudtam addig, hogy létezik egyáltalán olyan, hogy pánikroham. Kb. 3 hónap múlva öngyilkossági gondolataim is voltak. Nagyon mély depresszióm lett. Ez volt az a pont, amikor segítséget kértem egy barátnőmtől, hogy én ezt nem fogom tudni egyedül megoldani.
Hát így sodort az élet egy számomra megfelelő pszichológushoz.